Évekkel ezelőtt vettünk egy telket a város szélén, egy csendes zsákutcában. Ide akartunk építkezni, aztán változtak a tervek.
Sokáig tervezgettük, milyen házat építsünk. Rajzolgattunk, újságokat nézegettünk, voltunk építészeknél is. A telken is sokat dolgoztunk-főleg a párom és családja-, hiszen nagyon elhagyatott volt, mikor megvettük. Rengeteg bokrot, fát kellett kivágni, egy régi épületet is lebontottunk. Nagyon szép lett, közel 2000 nm-es, füves-fás területünk lett.
De valahogy a lelkem mélyén mégse akartam ide költözni. Én városi lány vagyok, mindig lakásban laktam, párom viszont vidéki, családi házban nőtt fel. Szívesen laknék én is családi házban, de inkább közelebb a városhoz, kisebb kerttel.
Aztán egy nap megláttam a városban vezetés közben egy eladó polgári családi házat. Le volt pukkanva, mégis nagyon megfogott. Otthon elmeséltem, milyen szép házat láttam. Kocsiba ültünk, hogy a párom is megnézze. Nem emlékeztem pontosan, hol volt, keresgéltük és nem találtuk… De találtunk helyette valami mást. Egy szépen felújított polgári házat. A házunkat! (azóta megtaláltuk a másik házat is). Igazából nem is akartunk házat venni, de ez szerelem volt első látásra.
Hát nem gyönyörű?
